2015. január 11., vasárnap

JUST FRIENDS ~ 2

"A kis veszekedés vajon komoly akadályt jelenthet a barátságukban, vagy áttudják vészelni? Vajon tényleg mindennek vége, vagy csak hirtelen szavak eredménye ez a kis szünet?"

I. version:




Donghae pov.

Az eset után bántott ez az egész, de el kellett árulnom már neki, és nem vártam, hogy ilyen érzékenyen érinti ez a dolog. A napokba Eunhyuk oldalán láttam sokat, Eunt nagyon szeretik a lányok, mindig is ő volt az osztály machoja. Még mindig tartott a kirándulás, és egyik este megint elmentünk iszogatni és bulizgatni. Eun pont mellettem ült és néztük ahogy táncolnak a lányok.
- Szép. – motyogta egészen magába és ____-t nézte.
- Az. – mosolyodtam el egy kicsit majd magam elé néztem.
- Mi történt köztetek?
- Minden ami barátságon túl van!
- És… miért lett vége?
- Mert neki nem tetszett a gondolat, hogy én és ő nem csak barátok legyünk!
- Hát… őőő… érdekes.
- Mert szerinte nem lenne semmi új a kapcsolatunkba!
- Hát… látod ez igaz, talán!
- Mindegy, érdekes egy lány, de én a helyedbe nem hagynám elkallódni!
- Gyere már táncolni! – húzta fel mellőlem ____, és elmentek táncolni.
Én csak néztem őket ahogy fogdossák egymást és nevetgélnek. Nagyon rossz érzés volt, mert nekem tényleg nagyon tetszik ____. Olyan buta, szerintem pozitív irányba vinné a kapcsolatunkat az, hogy ennyire ismerjük egymást. Hisz, ha belegondolunk mennyien szakítanak azért, mert nem tudták jól megismerni a párjukat és csalódtak benne, mert nem ilyennek képzelték el, vagy nem azt az arcát mutatta felé. De velünk ilyen nem lenne, bennem tökéletesen megbízhat, és tudom, hogy én is benne. Bár tudom, hogy úgy se győzném meg ezzel, szóval inkább visszaballagtam a szálásunkra és bedőltem az ágyamba. Azóta laza egy hát eltelt és szinte mindig kerüljük egymást ____-val/-vel, akartam már vele beszélni, de sosem hallgatott meg. Írtam neki kakaotalk-on, de arra sem válaszolt, hívtam, de sosem vette fel. Kifogytam az ötletekből… vagyis azt hittem, de egyik éjjel eszembe jutott, hogy azzal még nem próbálkoztam, hogy odamegyek hozzá. Ezért szedtem is a cuccomat és elindultam hozzájuk, nagy sötétség volt a házba, csak az ő szobájába égett a villany.
- ____! – dobáltam az ablakát kővel.
- Mi van már? – nyitotta ki az ablakot és én véletlen megdobtam kis kavicsokkal.
- Bocsiii! – vakartam a fejem. – Beengedsz?
- Ezek után?
- Kérlek! Beszélnünk kell!
- Hae, mi már mindent megbeszéltünk!
- Nem! Rohadtul nem beszéltünk meg semmit sem!
- Muszáj kiabálnod?
- Igen, addig kiabálok ameddig be nem engedsz!
- Ahj… - sóhajtott majd lejött nekem ajtót nyitni. – 5 perced van! – engedett be.
- Köszi! – mosolyogtam és felmentünk a szobájába.
- Na mondjad, mit is kéne nekünk megbeszélnünk?
- Hát… nem tudtam, hogy téged ennyire mélyen fog érinteni ez a járós dolog… én tényleg azt hittem, hogy neked is tetszene a helyzet!
- Mondj egy okot, hogy miért kéne tetszenie nekem!
- Hát tudom, hogy nem tetszik neked a tény, hogy túl jól ismerjük egymást, de ha jobban belegondolsz ez igazán nagy előny is lehet! Hisz… hányan szakítanak azért, mert nem tudták rendesen megismerni egymást! Nálunk ez még fel sem merülne! Te tudod, hogy megbízhatsz bennem, és én is tudom, hogy megbízhatok benned! És hidd el, hogy tudnék én neked új dolgokat mutatni magamból! – vigyorogtam perverzen.
- Hülye! – ütött meg egy párnával és mosolygott.
- Én nem azért mondtam ezt, hogy összevesszünk, hanem mert tényleg láttam rá esélyt, hogy mi ketten összejöhetnénk, és jó párt alkotnánk!
- És, ha mégsem? Ha nem jön össze?
- Ilyen nem lesz!
- Ahj, de sosem lehet tudni! Én nem akarom, hogy tönkre menjen a barátságunk! Ennyi, ez az oka annak, hogy nem jövök össze veled! Na meg… én már… Eun barátnője vagyok. – pirult kicsit el és lehajtotta a fejét.
- Fantasztikus… akkor, nem is tudom mit keresek itt. – álltam fel.
- Hae! – állt fel ő is. – Legyünk megint barátok!
- Én… mindig itt leszek neked! – motyogtam és elviharoztam onnan.
Elmondhatatlanul fájt valami ott bent, azt sem tudtam mit csináljak. Mintha a fél életemet vesztettem volna el. Ő és Eun járnak… ez számomra feldolgozhatatlan tény volt. Reméltem, hogy csak egy rossz álom, aztán felkelek és megtudunk beszélni mindent, de sajnos tudatába voltam annak, hogy ez nem így lesz. Fel, s alá jártam a várost, kerestem a menedéket, de sehol sem találtam meg. Az otthonom is csak egy hideg veremnek tűnt akkor, ott sem volt meg a lelki menedékem. Gondolataim egyre keservesebbek voltak, és egyre gyászosabb dolgokat kreált a fejem. Hosszasan elgondolkoztam ezen, hetek teltek el úgy, hogy az én gondolataim, csak ez körül forogtak, és nem tudtam másra gondolni, többször átelemeztem, de nem jutottam semmi újra. Úgy hittem, hogy nekem már itt nincs dolgom, úgy éreztem, hogy nekem ____ volt az éltetőm, ezért egy határozott lépésre szántam el magam. Elmentem a közeli hídhoz és felmásztam rá, egy ideig néztem ahogy az autók elhajtanak alattam, és ahogy a víz hullámai egyre nagyobbak lesznek, majd határozott mozdulattal leléptem a hídról és belezuhantam a vízbe. Hatalmas ütést éreztem a testem minden porcikájába, majd sötétség tárult elém, meghaltam! 

II. version:



____ pov.

Az eset után sokat gondolkoztam, sokat voltam Eun társaságában és a haverjai társaságában, így rájöttem, hogy… egyik fiú sem olyan, mint Hae. Vele sokkal jobban megértettem magam, bár mostanság nagyon kerüljük egymást. Fáj, de nem tudok vele mit csinálni, sosem szoktam könyörögni, és ezt ez esetben sem csinálom másképp! Eunhyuk sokszor bepróbálkozik, és nagyon aranyos, helyes srác, mégsem érzem úgy, hogy ez helyes lenne. Talán idővel helyre jön minden, de ha nem… akkor, talán jobb is így is.
- Szivi! Megyünk ma sétálni? – karolta át a derekamat Eun.
- Hát miért is ne?! – rántottam meg a vállam.
- Jaj ne legyél ilyen flegma!
- Nem vagyok flegma, csak nem vagyok épp a legjobb állapotomba.
- Baj van?
- Hát… mondhatjuk.
- Na mondj el mindent szépen! – ültetett az ölébe.
- De mindent tudsz!
- Megint ő?
- Igen…
- ____, hányszor mondjam el, hogy ha nem keres, akkor ne fuss utána!
- De látom rajta, hogy őt is bántja.
- Bántja, igen… engem is bántott mikor szakítottam az első barátnőmmel, aztán? Látod még rajtam azt a bánatot? El fog múlni egy idő után és szépen tovább lép, téged pedig elfelejt!
- Donghae sose felejtene el!
- Biztos vagy te ebben?
- Igen!
- Miért? Mert te sem tudod őt elfelejteni?
- Igen!
- Tudod, ez nem biztos, hogy azt jelenti, hogy ő sem tud elfelejteni!
- Ne mondj ilyeneket! – szálltam ki az öléből.
- Most miért? Neked bejön?
- Esetleg, de az amúgy sem tartozik rád! Én csak nem tűröm el, hogy ilyen gonosznak tűntesd fel a legjobb barátomat!
- Jól van már, harci pipi! Nem kell nekem támadnod! Én csak… neked akarok jót, hogy ne ess pofára!
- Kössz a segítséget! – hagytam ott őket.
Hát felbosszant, még, hogy Hae eltud felejteni… biztosan nem! Vagy mégis? Talán igen? Semmiben sem voltam biztos, mi van ha igaza van Eunnak, és elfelejt egy idő után? Akkor viszont tennem kell valamit, de… fenn áll az esélye annak is, hogy pofára esek. Bár, úgy látom, én már mindenképp rosszul járok. Elgondolkoztam Hae ajánlatán, miszerint járhatnánk, és megint lejátszottam magamban azt az estét, majd a reggelt. Nem is tudom min akadtam ki ennyire, tényleg… beparáztam, hogy elveszítem, de pont én hagytam ott! És lehet igaza van, tényleg… megérne egy próbát! De ezt most, hogy adjam a tudtára? Nem mehetek oda csak úgy, hogy „Figyu Hae, én átgondoltam, és tényleg jó lenne veled járni!”. Hát komplett bolondnak nézne! Aztán teltek a napok, hetek és mi még mindig nem jutottunk semmire, egyre jobban hiányzott a hülyesége, meg úgy ahogy van, ő is! De még mindig nem tudtam, hogy hogyan kéne megközelítenem ezt a dolgot, a sok gondolkodás ráadásul el is bizonytalanított a dolgokban, Eun is folyton tömte az agyam a hülyeségével és már azt sem tudtam hol áll a fejem. Ám rákellett szánnom magam az első lépésre! Megtudtam, hogy Hae suli után egy irodában dolgozik, gondoltam kapok az alkalmon és még mielőtt bemenne dolgozni, én meglepem. Így is tettem, elmentem a munkahelyére és ott vártam őt, nem is kellett sokat magányoskodnom, hisz alig pár percre rá az érkezésem idejére, ő is betoppant.
-____! – lepődött meg.
- Szia! Beszélni szeretnék veled!
- Hallgatlak! – állt meg tisztes távolságra tőlem.
- Nos… én, sokat gondolkoztam, és sok minden megfordult az agyamba egész idáig. Nem tudtam, hogy közelítsem meg a dolgot, mert úgy láttam, hogy téged ez már nem érdekel. Most mégis szeretném, ha megbeszélnénk ezt az egészet! Én akkor csak bepánikoltam és nem tudtam mit lépni erre, nem akartam a barátságunkat tönkretenni, de talán igazad van, és megérdemlünk egy esélyt. No meg lehet, hogy pont ez lesz az izgi a kapcsolatunkba, hogy ismerjük egymást, mint a rossz pénzt! És, ha még te is így gondolod, akkor megpróbálhatnánk!
- Persze, na gyere közelebb! – vigyorgott kicsit perverzebben és hozzá bújtam. – Örülök, hogy így vélekedsz a dolgokról!  - simogatta a hajam.
- Tudom, hogy eddig hülye voltam! – motyogtam.
- Nem hülye, csak butuska! – puszilta meg a homlokom. – De akkor most… hivatalosan is együtt vagyunk?
- Igen! Ha akarod!
- Még szép, hogy akarom! – mosolygott.
- Akkor együtt vagyunk! – vigyorogtam.
- Végre! – kapott fel és megcsókolt. Azonnal viszonoztam csókját és átkaroltam nyakát.
- Szeretlek! – motyogtam a csók után.
- Én is téged! – mosolygott. – De nekem most mennem kell!
- Rendben, menj csak, majd találkozunk!
- Átugrok hozzátok munka után! Várj meg a házival!
- Jó, megvárlak vele! – mosolyogtam. – Szia! – pusziltam meg.
- Szia! - puszilt vissza majd ő ment dolgozni, én pedig haza mentem.
Nagyon boldog voltam és nem is tudtam elképzelni se, hogy ilyen könnyen fog ez menni, de nagyon örültem neki. Otthon megnéztem, hogy mi a kidolgozandó feladat, majd félretettem és lefeküdtem pihenni. Nem tudom mennyit aludtam, de arra keltem, hogy valaki simogatva ébresztget.
- Hae?! – nyitottam ki a szememet.
- Igen, én vagyok! – mosolygott és megpuszilt.
- Mennyi az idő? – motyogtam.
- 7 óra van!
- Oh, máris?
- Igen! Megvártál a kidolgozandóval?
- Persze, csak megnéztem, hogy mit kell kidolgozni! – ültem fel.
- Jó, akkor még várhat! – ölelt át és eldőlt velem az ágyon.
- Vissza fogok aludni. – kuncogtam.
- Sebaj! – kuncogott ő is.
- És, akkor ki fogja megcsinálni a házit?
- Majd a házi manó! – bújt a nyakamba és megharapta.
- Te vámpír! – húztam magamhoz.
- Szeretlek! – motyogta nyakamba.
- Én is téged! – simogattam haját.
Nagyon élveztem vele, olyan cuki velem, nem is értem, hogy eddig miért nem így közelítettük meg egymást!? Boldog voltam mellette minden percben, és nem is kellett nekem már senki más! 

The End-

Magyarázat: Azért írtam ennek a résznek két verziót, mivel szerény személyem nem tudott választani a két verzió közt. 

2 megjegyzés:

  1. Vaooooh, köszönöm!!! :D
    Én sem tudtam volna dönteni. x)

    VálaszTörlés
  2. Nincs mit! :3
    Akkor megnyugodtam. :$ Úgy sajnáltam szegény Haet, hogy muszáj voltam egy happy-t is írni. :$ x3

    VálaszTörlés