"Ez történet egy lányról és egy fiúról szól akiknek a távolsággal kell megküzdeniük szerelmükért. Vajon sikerül ezt áthidalniuk és boldogan élniük?"
____ pov.
Szép havas tájra ébredtem reggel. Leesett az első hó
Tokyoban, végre! Lelkesedve rohantam le a konyhába és azonnal csináltam
magamnak egy bögre forró csokit. Visszaslisszoltam a szobámba és magamra
terítettem a plédemet, majd kiültem az ablakpárkányra a forró csokimmal, onnan
néztem a hóesést. Ahogy bámultam kifele egy igen jóképű srácot pillantottam
meg, sosem láttam még itt. Egyszerre csak pír szökött fel az arcomra, mert már
2 perce egymást néztük, és csak most esett le. Kicsit betekintettem a szobámba
majd mikor újra kilestem az utcára a srác már nem volt ott. Ijedten néztem,
hogy hol lehet, de sehol se találtam. Bemásztam a szobámba és elkezdtem
készülődni. Egyedül laktam már, mivel 23 éves voltam. Most épp egy kisebb
szabin voltam, mert már nem bírtam az irodába folyamatosan a nyomtatót és a
többiek nyavajgását hallgatni. Lementem a boltba, hogy vásároljak valami
kajának valót, mert szinte teljesen üres volt már a hűtöm.
- Jó napot! – hajoltam meg majd nézelődni kezdtem. Majd
összefutottam egy kedves ismerősömmel.
- Szia ____! – nyomott le nekem két puszit. – Hogy vagy? –
érdeklődött mosolyogva.
- Hello! – viszonoztam puszijait. – Megvagyok, most kicsit
elvonultam egy kiadós szabira!
- Oh azt meg is értem! Nehéz minden nap a papírokat intézni,
igaz?
- Hát az, néha azt se tudom hol a fejem annyi munkám van,
néha pedig unva ülöm végig azt a 8 órát.
- Na de most, ha szabin vagy, akkor elmehetnénk valahova! –
hadarta a szavakat, de én semmit sem értettem belőle, mert megpillantottam azt
a srácot akit reggel is láttam. - ____ itt vagy még? – lengette meg a kezét
előttem az ismerősöm.
- Itt, bocsi, csak… mindegy.
- Szóval, eljössz velem?
- Nem! Sajnálom, most nem szeretnék elmenni! – ráztam a
fejem zavartan.
- Hát jó… akkor további szép napot!
- Neked is! – bólintottam majd szétváltak útjaink.
Folytattam a bevásárlásomat és azt kellett észrevennem, hogy
az a srác néz engem. Egy kicsit zavarni kezdett, ezért odamentem hozzá.
- Elnézést, de… megkérdezhetem, hogy miért néz ön ilyen
hosszan tartóan?
- Bocsánat! – hajolt meg. – Illetlen vagyok, ne haragudjon! –
olyan furán beszélt.
- Nem haragszom, csak érdekelt!
- Azért nézem magácskát, mert… magánál szebbet még sosem
láttam!
- Oh. –pirultam el. – Kö-köszönöm! – hajoltam meg.
- De… nem tegezhetnénk egymást?
- De!
- Remek! – mosolygott. – Az én nevem Kim Donghyun! – szóval koreai,
azért beszélt ilyen furán.
- Az én nevem ____ ____. – mutatkoztam be én is.
- Szép neved van!
- Neked pedig érdekes!
- Igen, nem japán vagyok! Csak itt „nyaralok” a rokonaimnál!
- Oooh, az a kedves koreai házaspár akik nem rég költöztek
az utca végére?
- Igen! – mosolygott. – Ő a keresztanyám és a keresztapám!
- Tényleg? Ez remek! – mosolyogtam.
- Igen. Öhm… hazakísérhetlek?
- Megtennéd?
- Persze!
- Köszönöm! – mosolyogtam és még bevásároltam ami kell majd
fizetés után elindultunk Donghyunnal. –
És meddig leszel itt?
- Csak 2 hetet!
- Az nem igazán sok.
- Arra pont elég, hogy megismerjelek, nem igaz?
- Lehet… - pirultam megint el.
Aztán így is lett, azalatt a 2 hét alatt sokszor találkoztam
vele. Nagyon kedves srác és szerethető. Na jó, valljuk be… bejön nekem nagyon
is! De sajnos ez az utolsó alkalom, hogy
találkozhatunk. Egy parkba beszéltük meg most a találkát, és oda is siettem.
- Szia! – mosolygott.
- Szia! – mosolyogtam. – Szóval… elmész?
- El kell mennem! – szomorodott el.
- Tudom. –
szomorodtam el én is.
- De majd még visszajövök! – ölelt magához.
- Mikor? – bújtam mellkasába.
- Jövő ilyenkor!
- Az sok idő!
- Tudom, de ki kell várnunk! És én kivárom, mert… szeretlek!
- Én is kivárom, mert én is szeretlek! – motyogtam.
- Tudom. – szorította fejemet a mellkasához.
- Hiányozni fogsz!
- Te is nekem! De majd… beszélünk, jó?
- Jó! – bólogattam.
- Viszont… nekem most mennem kell! – nézett az órájára.
- Jó. – motyogtam, de nem voltam képes elengedni őt.
Felhajtotta a fejem és megcsókolt. Azonnal viszonoztam és átöleltem nyakát. Ő
kicsit megemelt és így csókolt egy ideig.
- Most már tényleg mennem kell! – hajolt el.
- Menj! – sóhajtottam és megpusziltam nyakát.
- Szia! – tett le és megpuszilta a kézfejemet.
- Szia! – motyogtam és könnyes szemmel néztem ahogy elsétál.
Csalódottan sétáltam haza, a hó megint esett és minden
lábnyomot elsöpört. Vissza kellett szoknom a minden napokba. Dolgoztam látástól
Mikulásig… alig tudtunk Donghyunnal beszélgetni és szinte már elvesztettem a
reményt, hogy valaha mi együtt boldogak tudunk lenni. Aztán mintha
visszapörgették volna az időt, mikor egyik nap felébredtem megint esett a hó,
ám most nem szaladtam le a konyhába, hanem egyenesen az ablakhoz szaladtam. Nem
volt ott senki csak a zord kietlenség, ahogy a hó mindent elsöpört és mindent
maga alá temetett. Egy-két percig vártam majd feladtam és beakartam csukni az
ablakot, akkor hallottam meg egy ismerős hangot.
- ____! – kiabálta a nevemet.
- Donghyun! – néztem ki az ablakon.
- Beengedsz? – mutogatott a kapura. A hó nagyon esett és a
szél is fújt.
- Igen! – bólogattam boldogan és azonnal a kapuhoz
szaladtam. Kinyitottam és a karjaiba borultam.
- Mondtam, hogy visszajövök! – motyogta.
- Gyere be! – húztam be a házba.
- Köszi. – vette le a sálát majd a kabátját. Én csak néztem
őt és meg sem tudtam szólalni, még jobban nézett ki, mint tavaly. – Úgy nézel
rám mintha egy kísértet lennék! – kuncogott.
- Mert még mindig nem hiszem el!
- Pedig hidd el! – kapott fel és megcsókolt. Viszonoztam
csókját majd csináltam magunknak forró csokit és a nappaliból gyönyörködtünk a
viharba.
- Nem hiszem el, hogy megvártál…
- De hidd el! – ölelt magához. – Egy nőre se néztem azóta!
- Én se néztem más pasira! – játszottam ujjaival majd
felnéztem rá és megcsókolt. Sokáig csókoltuk egymást és mind a ketten ugyanazt
akartuk. Végre érezni egymást közelebbről is.
Felkapott és lassan fellépkedett velem a hálóba. Közben
folyamatos csók csatákat vívtunk, letett az ágyra és levette pólóját, majd
fölém mászott és puszilgatni kezdte a nyakam. Egyik kezén támaszkodott, másik
kezét pólómba vezette és megszorította bordáimat. Kicsit felsóhajtottam, de jól
esett, majd levette rólam a ruhadarabot és csókolgatni kezdte melleimet. Ismét
erős sóhajok hagyták el számat és hajába túrtam. Nem sokáig kényeztette
melleimet, letért inkább bugyimhoz és megszabadított tőle. Széttárta lábaimat és
nyalni kezdte nőiességemet. Felnyögtem az érzésre, majd nyelvét ujja vette át
és belém vezette egy ujját. Erre még nagyobb nyögés hagyta el a számat, mert
már rég voltam fiúval. Lassan mozgatta bennem ujját és irányításba vette
testemet, majd egyre gyorsabban, egész addig amíg le nem állítottam. Most én
akartam őt kényeztetni, ezért leültettem az ágy szélére és levettem róla
nadrágját. Lassan oldottam ki övét majd a gombot nadrágján, hogy húzzam az
agyát ezzel is. Lehúztam róla a nadrágot a boxerral együtt és ráhajoltam
férfiasságára. Aprót sóhajtottam mire kirázta a hideg, így már mosolyogva
vettem kezelésbe merevedését. Először kezemmel simogattam és kényeztettem, majd
számat is bevontam a „buliba”. Mikor számba vettem merevedését ő egy apróbb
nyögést hallatott. Munkásságomat folyamatosan nagyobb sóhajokkal és kisebb
nyögésekkel díjazta, majd én is addig kényeztettem amíg le nem állított.
Felhúzott magához és elfeküdt velem az ágyon, nadrágja farzsebéből kihúzott egy
óvszert és felhúzta magának. Ahogy felkerült rá az óvszer én lassan lejjebb
csúsztam férfiasságához és magamba fogadtam. Hangosan felnyögtem és próbáltam
megszokni méreteit, mikor ez megvolt, lassan mozogni kezdtem rajta. Mind a
ketten régen vártunk erre és egyáltalán nem tartottam korainak, azért ha
belegondolunk, egy évet vártunk egymásra. Egyre gyorsabban mozogtam és egyre
hangosodtak nyögéseink is. Végül megfordított minket és ő vette át a vezetést,
hagytam érvényesülni és én a hátát vettem kezelésbe. Míg ő hajszolt minket az
élvezet fele, addig én belemélyesztettem körmeimet izmos hátába és karmoltam
őt. Mindeközben nyögésekkel halmoztuk el egymást és egyre közelebb voltunk a
teljes gyönyörhöz. Végül aztán addig kényeztettük egymást amíg el nem
élveztünk. Pihegve dőlt mellém az ágyba, én pedig átöleltem őt.
- Szeretlek! –nézett rám.
- Én is téged! – bújtam hozzá.
- Szeretnél a barátnőm lenni?
- Miért eddig mid voltam? – kuncogtam.
- Csak úgy… hivatalosan is! – simogattam az arcom.
- Persze! – vigyorogtam. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése